Februárban locsolni egészen abszurd ötletnek tűnt volna akár csak tíz éve is, idén azonban mégis ezt tettem én is, és sokan a faluban, ahol élek, de erről számoltak be az ország különböző pontjain élők is a facebookos kertészkedős csoportokban. Egész télen nagy volt a szárazság, amit enyhe február követett, ez is egy példa, hogy az elmúlt években egyre közvetlenebbül érzékelhetőek már nálunk is a klímaváltozás hatásai. Ilyenek az időjárás megszaporodó szélsőségei, mint amilyen a téli aszály vagy a hirtelen lezúduló, pusztító, özönvízszerű esőzések. Ám míg a klímakrízis környezeti (pl. elsivatagosodás), gazdasági (éhínségek), politikai (háborúk) következményeiről egyre több szó esett a médiában és a szakemberektől, azt csak az az elmúlt pár évben kezdték igazán pedzegetni, hogy vajon milyen hatással van a klímaváltozás a mentális, lelki egészségünkre.
A klímaváltozás mentális következményeit már korábban is megfigyelték a klímakutatókon, illetve a környezetvédő aktivistákon, ám ahogy a klímaváltozás átlépte a társadalom szélesebb tömegeinek ingerküszöbét, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy - természetesen - pszichés hatásai is vannak.
A kiszámíthatatlanságra, a bizonytalanságra mindenki a saját lelki alkata szerint reagál, ám a klímaváltozás kapcsán már kirajzolódnak közös nagy pszichológiai mintázatok. Több kutatás hívja fel a figyelmet arra, hogy különösen a fiatalok körében egyre nagyobb mértékben jelenik meg a klímaszorongás. Az erőteljes aggodalom akár depresszióba is fordulhat, hiszen a forrása a tehetetlenség és erőtlenség érzése, hogy egyénként túl kevesek vagyunk, hogy megállítsunk vagy mérsékeljünk egy ilyen kiterjedt globális folyamatot. Akit pedig közvetlenül is érintenek a klímaváltozás már most tapasztalható hatásai (például egy erdő- vagy bozóttűzben leég az otthona, vagy a kitartó aszály miatt a megélhetése forog kockán), az sokkolódhat, traumatizálódhat, öngyilkos gondolatai lehetnek.
A klímaszorongás tehát arról szól, hogy nemhogy nem tagadjuk a klímaváltozás tényét, hanem sürgető szükségét érezzük a cselekvésnek, de közben úgy érezzük, nincs vagy nem megfelelő a hatásunk az eseményekre, a politikai és gazdasági döntéshozókra, akik érdemben változtatni tudnának a kétségbeejtő irányon. Mintha egy hatalmas óceánjáró hajót kellene a két kezünkkel evezve rávenni, hogy kanyarodjon. Aggódunk, nemcsak az unokáink vagy a gyerekeink jövője miatt, hanem - és a fiatalok ezt hatványozottabban élik át - hogy a mi életünkben egyre gyorsabban és radikálisabban fog változni a környezetünk, és emiatt a biztonságunk, a lehetőségeink is.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) szerint sokan a tehetetlenségből fakadó feszültséget azzal próbálják oldani, hogy inkább a konfliktuskerülést és a rezignált lemondást választják - azaz feladják. Mások a haragjuk tüzében égnek, megint mások egyszerre vagy váltakozva élik át a két érzelmi szélsőséget.
Renée Lertzman amerikai pszichológus ezt az összetett lelki-mentális jelenséget kutatja, ennek keretében pedig a klímaszorongásról kérdezett embereket szerte a világon. A hallottak alapján három olyan tényezőt nevezett meg, aminek a tudatosítása nemcsak a klímaszorongásban, de tulajdonképpen más szorongással járó élethelyzetben is segíteni tud nekünk. Ezt pedig többek között egy Ted Talkban is elmondta, angol felirattal te is megnézheted itt:
https://www.ted.com/talks/renee_lertzman_how_to_turn_climate_anxiety_into_action
1. A tolerancia ablaka
Ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mennyi stresszt tudunk elviselni, nagyon ismernünk kell magunkat és őszintének kell lennünk magunkkal. Ha a stressz túllépi az elviselhetőség kereteit, akkor az emberek egy része összeomlással, kétségbeeséssel reagál, mások haragosan kitörnek, esetleg tagadni kezdenek. Lertzman szerint akármelyik szélsőségbe esünk, elveszítjük a lehetőséget, hogy rugalmasan, reziliensen képesek legyünk kezelni a helyzeteket és kihívásokat. (A rezilienciáról szóló írásunkat ITT tudod elolvasni.) Mindez a klímaváltozás kapcsán azért fontos, mert mert napi/heti szinten érkeznek a hírekben a lehangoló, fenyegető jelentések, kutatási eredmények, amit megfelelően kell kezelnünk - azaz nem összeomlással, tagadással vagy bagatelizálással.
2. Az elakadás
Rengetegen fogalmazták Lertzmannak, hogy fontos számukra, hogy tehessenek valamit a klímaváltozás hatásainak mérsékléséért, de kicsinek és jelentéktelennek érzik magukat. Eközben akár a sajtóból, akár szakemberektől, akár aktivistáktól vagy hétköznapi emberektől, akár saját maguktól is egyfajta elmarasztalást kapnak, hogy miért nem teszik meg, amit tudnak, “talán nem is is törődnek egy ilyen fontos közös üggyel”? Azt kell viszont mindenkinek tudatosítania, hogy ez a fajta, a lelkiismeret-furdalásra ható nyomásgyakorlás vagy akár (ön)szidalmazás egyáltalán nem segíti azokat, akik éppen elakadásban vannak, azaz akik éppen lefagytak a különböző erőteljes hatások stressze miatt.
3. Önmagunkra hangolódni
Ez hangozhat nagyon újhullámosan és ezoterikusan, de a pszichológia átfogó eredményei alapján ez egy kulcsgesztus, bármilyen problémáról legyen is szó. Lertzman szerint minél inkább rendben vagyunk saját magunkkal, azaz minél jobban el tudjuk fogadni magunkat abban az állapotban, ahogyan éppen vagyunk, annál rugalmasabban tudunk reagálni az aktuális helyzetre. Tehát ha nem küzdünk magunkkal, ha nem fojtjuk el vagy szidalmazzuk magunkban azt, ahogyan éppen érezzük magunkat, akkor energiánk szabadul fel, ezáltal pedig kreatívabbak, alkalmazkodóképesebbek leszünk, és jobban oldjuk meg a problémáinkat is.
Annak, ha könyörületesek tudunk lenni saját magunkkal, ráadásul van még egy nagyon előremutató következménye is, mégpedig, hogy így tudunk mások felé is részvéttel, empátiával fordulni. Csak belülről kifelé tudjuk rendbe tenni magunkat és a környezetünket, a fordított sorrend valójában nem működik.
Sándor Anna