A társadalmunk és kultúránk alapvetően fiatalságközpontú, sőt gerontofób. Szinte a csapból is olyan praktikák folynak, amelyek abban próbálnak segíteni, hogyan őrizzük meg a fiatalságunkat. Mindegy, hogy kozmetikumokról, gyógyszerekről vagy egyéb termékekről van szó, a média azt sugallja, hogy fel kell vennünk a harcot az öregedéssel: a ráncokkal, az ősz hajszálakkal, a fáradtsággal vagy épp az ízületi fájdalmakkal. Közben már gyerekkorunktól kezdve adagolják nekünk az idősekről szóló rémtörténeteket, a mesék vasorrú bábákkal, bibircsókos boszorkányokkal, szívtelen öreg királyokkal és mostohákkal rémisztgetnek minket.
Mindezek mellett nem is csoda, hogy az öregedés (és ezzel együtt a halál is) erős tabunak számít, valami olyasminek, amivel nem akarunk szembesülni, amit nem akarunk látni. Ezt, az időskor stigmatizációját próbálja feloldani Tisza Kata tavaly megjelent könyve, az Egyedül, amely radikálisan másképpen mesél az öregedésről, mint ahogy azt megszoktuk. Az interkulturális pszichológiai szakértő, aki éveken át foglalkozott öregedéskutatással, az ageizmus jelenségét, azaz az életkor alapú előítéletek témáját vizsgálta, valamint azt, hogy mit lehetne tenni egyéni és társadalmi szinten azért, hogy az embereknek kiegyensúlyozottabb lehessen az időskoruk és jobb lehessen az életminőségük az életük második felében.
Az Egyedül főhőse egy idősödő kutatónő, aki váratlanul elveszíti az élettársát. Gyászában mélyen magába merül, majd úgy dönt, hogy ebben a helyzetben inkább beleássa magát a munkájába. Elkezdi feleleveníteni egykori életútkutatásait, és közben gondolkodik a szerelemről, a veszteségekről, az életközépi válságról, az öregedésről és a halálról. A könyvben mindvégig váltakoznak a szépirodalmi és a szakirodalmi szövegrészek, a kettő együtt pedig kirajzol számunkra egy teljesen új képet az időskorról. A kötetnek van egy sajátos íve is: a legmélyebb gyászból indulunk és fokozatosan követjük végig a főhőst, ahogy feldolgozza mindazt, ami vele történt. Közben az életútinterjúkon és ismeretterjesztő szövegrészeken keresztül beleshetünk abba is, hogy milyen ma Magyarországon megöregedni.
Az Egyedül sok szempontból hiánypótló könyv, Tisza Kata ebben a kötetben sok mindent leír az öregedéssel kapcsolatban, amit korábban így, expliciten nem mondott ki talán senki. Például, hogy a társadalomban olyan normák és szerepelvárások uralkodnak, amelyek megpróbálják megszabni, hogy férfiként, illetve nőként bizonyos életkorokban hogyan kellene viselkednünk. Ezek az elvárások azonban egyáltalán nem pozitívak, sokkal inkább gúzsba kötik az embereket, szorongást és szégyent váltanak ki bennük. Nem is beszélve a sztereotípiákról, amelyek megnehezítik, hogy az ember idősen is független és autonóm maradhasson. Tisza Kata rámutat arra is, hogy az életkoralapú előítélet egyike a társadalmilag leginkább elnézett és intézményesült előítéleteknek. És hogy egyáltalán nem normális mindaz, ami ma Magyarországon bevett dolog, hogy embereket fosztanak meg a felelősségtől, a hatalomtól és a méltóságtól az életkoruk miatt. A legnagyobb baj pedig az, hogy az életkor alapú előítéleteket szinte mindannyian belsővé tesszük az életünk folyamán, így az öregedés komoly önértékelési válságot is hozhat magával (a nők esetében pedig ez fokozottan így van).
Az Egyedül rendkívül átfogó könyv, ami megmutatja nekünk, hogy az öregedés se nem jó, se nem rossz, hanem egy természetes folyamat, amit nem kellene stigmatizálni. Ahogy azt is, hogy lehetnének a dolgok másképpen is, hogy bár a köztudat az időskort a leépüléssel és a demenciával azonosítja, az idősek is ugyanolyan sokfélék, mint bármelyik másik társadalmi csoport. Tisza Kata megmutatja, hogy az élet második fele is lehet tartalmas, hogy fontos, hogy megtaláljuk az időskori szerepeinket, és hogy legyenek tartalmas emberi kapcsolataink. De a legfontosabb, amit ez a könyv tanít, hogy ne gyűlöljük magunkat, csak azért mert öregszünk. Mert elsősorban nem az életkorunk, hanem az életkor alapú előítéletek ellen kell küzdenünk.
Forgách Kinga